Fekete György versei

A boldogság madara

 

Ha énnékem szárnyam lenne,

elrepülnék véle messze,

szabad lennék mint a madár,

mely ágról ágra száll.

 

Csak szállnék szállnék fenn a légben,

ha elfáradnék megpihennék békeségben,

egész nap csak énekelnék,

majd megint útra kelnék.

 

Elszállnék valahová messze délre,

amíg el nem érnék a boldogság mezejére,

ott hol sok kismadár együtt él,

és soha senki, senkitől sem fél.

 

Majd mennék szállnék tovább,

messze, messze tengereken át,

felettem magasan a csillagos ég,

alattam a tenger s a végtelen lég.

 

Távolban nagy sötét hegyek,

ahol a hosszú út után megpihenek,

idegen táj idegen környezet,

azért megpihenni mégis jólesett.

 

Esteledik, esti imám éneklem,

hogy ily szerencsésen megérkeztem,

másnap kora pirkadatkor kipihenten,

reggeli imám után újra útra keltem.

 

Csak szálltam, szálltam, alattam suhan a táj,

hegyek, völgyek, virágos rétek olyan szép, hogy szinte fáj,

hogy milyen csodálatos ez a természet?

Most tudtam csak meg fentről, ahogy lenézek.

 

Néztem, néztem tovább is, egyszer csak nagyon hideg lett,

lenézek, hát nem hittem a szememnek, odalenn minden fehérlett,

gyerünk hát feljebb, feljebb közelebb a naphoz,

ami meleg sugarával engem majd bearanyoz.

 

Így szálltam én fáradtan egyre messzebb és messzebb,

míg el nem értem én újra egy nagy hegyhez,

a hegy mögött kis falu húzódott temploma tornyával,

hol szülőanyám jött felém kitárt karjával.

 

Gyönyörű szép álmomból, hogy felébredtem,

ölelő karjai közt végre megpihentem,

hogy hol s merre jártam csak meséltem és meséltem,

Édesanyám csak hallgatta némán, könny csillogott drága szemében.

 

Budapest. 2005. nov. 21.

 A tél

 

Kopaszak a nyárfák várják a telet,

felettük gyülekeznek a hó fellegek,

haldoklik körülöttük a természet,

mindenütt nagy, nagy csend lett.

 

A dalnokok mindenütt elhallgattak,

fáznak mind az énekes madarak,

még a varjak is azt kárálják, kár, kár,

hogy ily hamar elmúlt a nyár.

 

A vadludak V alakban szántják az eget.

a sas is örül, ha néha elkap egy, egy egeret,

ami persze meg se kottyan neki,

de hát télen ezzel is meg kell elégedni.

 

A róka is reszket, a tyúkokat bezárták,

hogy nem véletlen, hiszen őket már várták,

kölykei mind nagyon éhesek,

a tyúk akol körül csak a rossz hírek érkeznek.

 

És ami még rosszabb elkezd havazni,

az egykor büszke fák elkezdtek hajladozni,

végül is meg kell, hogy adják magukat a télnek,

a hó súlya alatt águk, hogy letörik ők csak ettől félnek.

 

A nagy hó belepi erdőt, hegyet, völgyet,

ahol nem is oly rég vidáman pezsgett az élet,

a nap is a hegyek mögül éppen, hogy felébred,

röviden körülnéz és máris ásít egyet.

 

A végtelen nagy erdőben az őzek is fáznak,

bezzeg az emberek a jó melegben vidáman teáznak,

velünk nem igen törődnek,

hacsak nem akkor, amikor minket kilőnek.

 

A vaddisznók túrják egyre mélyebben a havat,

csak, hogy némi élelemhez jussanak,

kicsinyei éppen mögöttük sebesen kocognak,

kell az élelem, mert nagyon sokan vannak.

 

A sok hó egyszer csak elkezd olvadni,

a hóvirág meg a földből kibújni,

szirmai mindenfelé jelzik a megújulást,

a sok, sok élőlénynek pedig a feltámadást.

 

Az örök megújhodás a természet e csodája,

halottaiból feltámadván, csak arra vár, hogy Isten megáldja,

az élet mintha mi sem történt volna, megy tovább,

egészen a következő télig, ahol sokuknak már nincs tovább.

 

Budapest 2005. nov. 21.

Egy hajléktalan sóhaja

 

Jaj Istenem mi lesz velem,

se étkem, se fedelem,

kínomban, égbe kiáltok,

de süket fülekre találok.

 

Rongyos cipő a lábamon,

visz engem úttalan utakon,

ki tudja mióta éhezem,

csak a könnyeimet nyelem.

 

Felettem viharfelhők tornyosulnak,

magasan fenn, fellegek háborúznak,

siess lábam siess, de már alig engedelmeskedik,

hirtelen beborul az ég, olyan mint mikor esteledik.

 

Szakad, hideg eső, veri arcomat,

Isten -e vagy ördög irányítja sorsomat,

azt tudom, ha én egyszer meghalok,

mindkettőnek, odamondogatok.

 

Eső után nagy szél kerekedik,

felhők közül, nap is előkerekedik,

mindketten nevetnek rajtam,

fázósan összehúzom magam.

 

Szél mondja napnak, látod azt a vándort,

fogadjunk letépem róla a kabátot,

s elkezd kegyetlenül fújni,

de levetkőztetni nem sikerül neki.

 

Erre mondja a nap, nem úgy kell azt komám,

erőszakkal semmire nem mész, figyelj rám,

szelíd sugaraival elkezdte ontani a meleget,

a vándor vette le ruháit, mindent mit a természet engedett.

 

A vándor gondolkodóba esett,

a rossz után csak jó jöhet,

még szerencse, hogy előbb a rossz jött,

és vihar után pedig a kikelet.

Vissza - Tovább